Hugo Schuchardt Archiv

Langebrück b. Dresden,
1913.IX.6.

Kedves tanár úr!

Nem mondom, hogy annak az érdekes czikknek az írója szédelgö, de azt mondhatnám, hogy ö meg a czikke szédülönek teszi szegény fejemet. De, gondolkodvan a dologról találom, hogy magam |2| is „olyan nagy bünökhez“ képesnek lehetnék, ha a körulmények hoznának oda. Egyszer, példáúl, egy óriás hazugságot mondottam ki. Ugy volt a Dolog: egy barátomnak írtam „Rûdul érpal genć-kamissa! Dráuda mŷl dau ẏmsalal erpam náumyn! Jáms eih šûč kâp, sĩ kreida uh bámmih géin, s-júlb šrún; úllam gímmam érra, bŷ, ju úh!“ (Vagy hasonlóan). Egy magas úrnak a kezeibe került a lap, olvasta, „sziberiai nyelvnek“ vélte a nyelvét. Nem akartam blámálni; azt mondtam, hogy igaza van, de magamhoz vettem a lapot és megsemmisítettem. Ö pedig még most is véli, hogy helyes véleményt mondott ki. – Lássa, úgy voltam én egyszer igazi szédelgö!

Szives üdvözlettel hive.
H. Stumme1